�ԹϺ�����

In this piece, Zsolt Darvas talks about how the markets are charging high interest rates for sovereign bonds of peripheral eurozone countries, while keeping the euro exchange rate strong, at the same time. The euro-dollar exchange rate continues to stay well above its equilibrium value and its depreciation earlier this year meant just a correction toward equilibrium. Is there not an anomaly? And do recent eurozone governance proposals play a role? What is the path forward?

Írország az elmúlt hétvégén uniós mentőcsomaghoz folyamodott, így Görögország után egy újabb euróövezeti ország szorult pénzügyi segítségre. Az ír kormánykoalíció felbomlott a mentőcsomag miatt. Portugáliára is nyomás nehezedik, és számos borúlátó nyilatkozat jelenik meg az euróövezet végét jósolva. Mindeközben azonban az euró árfolyama a dollárhoz képest erős, számottevően erősebb a vásárlóerő-paritás által kijelölt egyensúlyi értéknél, de az elmúlt tíz év átlagánál is (lásd az ábrát). Vajon nem feszül ellentmondás az euróövezet végét jelző jóslatok és az euró erőssége között?
Kezdjük talán Írországnál: már nyáron segítségért kellett volna folyamodnia. Nem azért, mert az ír költségvetési helyzet tarthatatlan lenne, hanem a hitelesség helyreállítása miatt. Mivel az ír válság a világ szinte minden hírcsatornájának központi témájává vált, az emberek kezdték elveszteni bizalmukat a kormány képességében a banki problémák megoldásában, és elkezdték kivonni a betéteiket. Márpedig egy tömeges betétkivonás csődbe vinné a bankrendszert. Az uniós mentőcsomag erősítheti a bizalmat; kérdés persze, hogy menynyit segít most, amikor a pánik már erős.
Az ír pánikhoz kétségtelenül hozzájárult Nicolas Sarkozy és Angela Merkel megállapodása egy jövőbeli „állami csődeljárásról”, amelyet az Európai Tanács támogatott. E szerint államok is kérhetnének csődvédelmet, hasonlóan egy vállalati csődeljáráshoz, és a hitelezőknek is részt kellene vállalniuk az esetleges veszteségekben. A javaslat jó irányba mutat: ha egy államadósság fenntarthatatlan, akkor fenntarthatatlan, és ha fenntarthatatlan, akkor jobb egy rendezett eljárás szerint levezényelni a csődöt, mint egy kaotikus eljárás keretében. Uniós hitelnyújtással átmenetileg elodázható a probléma, de csak átmenetileg. Görögország helyzete szerintem ilyen, nem hiszem, hogy elkerüli az adósságátrendezést pár év múlva. A javaslat bejelentésének időzítése (ír válság) és módja (részletek hiánya) nagyon szerencsétlen volt.
Angela Merkel motivációját meg lehet érteni. A németek lemondtak a márkáról az euróért cserébe, és azt ígérték nekik, hogy az euró a márka folytatása lesz. Ehelyett azzal kellett szembesülniük, hogy ki kell segíteniük először a korábban rendkívül felelőtlenül viselkedő Görögországot, és más országokat is. Emellett a közelmúltban kidolgozott euróövezeti reformok sem kielégítők minden szempontból. Az új reformjavaslatok nagy hangsúlyt helyeznek a szankciókra, azaz pénzügyi büntetésre, ha egy kormány tevékenysége nem megfelelőnek minősül; a szankciókat egyébként a német kormány is pártolja. Szerintem azonban elhibázott az euróövezeti szabályrendszert szankciókra építeni, mind gazdasági, mind pedig politikai okokból.
A jelen válság megelőzésében korábbi szankciók vajmi keveset segítettek volna. Jelenleg az EU 27 országából 24 áll az EU úgynevezett „túlzottdeficit-eljárása” alatt, és a döntő többségükben nem a korábbi fiskális fegyelmezetlenség, hanem a magánszektorban kialakult egyensúlytalanságok miatt. Írországban például a válság előtt többletet mutatott a költségvetés, és az államadósság mindössze a GDP 25 százaléka volt. Amikor pedig egy válság sújtja az országot, nem sok értelme van szankcionálni.
De politikailag is elhibázott a szankciókra való erős támaszkodás. Ha egy országot az EU megbírságol, akkor könnyen EU-ellenes hangok és politikai pártok kaphatnak erőre. Emellett a bírságról végső soron az Európai Tanács dönt, ezeket megelőzően pedig késhegyre menő viták várhatók. Mindezek nem tesznek jót a közös európai projektnek.
Vannak ugyanakkor a jelenlegi reformjavaslatoknak nagyon támogatandó pontjai is. Ezek közé tartozik a költségvetési intézményrendszert illető minimális követelmények felállítása, mint például független költségvetési tanácsok létezése, vagy a magánszektor egyensúlytalanságait vizsgáló új eljárás bevezetése.
Sajnos azonban hiányzik a javaslatból a korlátozott mértékben – például a GDP 60 százalékáig – közös eurókötvény bevezetése („kék kötvény”). Az e feletti részt az országok továbbra is önmaguk bocsátanák ki („vörös kötvény”), és ehhez kapcsolódna csak a csődeljárás. A kormányoknak így olyan hiteles középtávú programokat kellene felmutatniuk, amelyek meggyőzik a piacokat, hogy a vörös kötvényeiket képesek lesznek visszafizetni. Ez a rendszer sokkal erősebb fiskális fegyelmezettséget követelne, mint bármilyen szankció vagy szabályrendszer. Visszatérve az euróhoz, meggyőződésem, hogy a vészjósló jóslatok alaptalanok, és ez az egyik fő oka az euró erősségének. Németország biztosan nem akar kilépni, mert az új német márka rekordmagasságokba erősödne, tönkretéve ezzel a német gazdaság motorját jelentő exportot. A gyengébb országoknál, például Görögországnál, lehetne haszna a kilépésnek a versenyképesség növelése céljából (az új drachma számottevően leértékelődne), azonban a kilépés pénzügyi krízishez vezetne: senki sem akarná eurómegtakarításait drachmára váltani, így még a kilépés előtt mindenki kivinné minden pénzét Görögországból, ez összeroppantaná a görög pénzügyi rendszert. Ennek felbecsülhetetlen következményei lennének a reálgazdaságra is. Az euróövezet teljes felbomlása pedig az ezer szállal integrálódott európai pénzügyi és gazdaság rendszer totális káoszához vezetne, így még több is menne el a vámon, mint ami jönne a réven. És azért a sok vita ellenére az EU politikai kohézióját sem szabad alábecsülni.

A version of this article was published in the daily newspaper 'Világgazdaság'